Zárszó

Amint a kezdeteket messze a múltban eredeztettük, ugyanúgy a jövőt sem képzelhetjük másként – pontosabban, képzelni végső soron képzelhetjük, csak nem ésszerű, nem célszerű. Ünnepelünk. A múltat és a múltból fakadó jelent. Az atyáink által útnak indított közösséget, amely a dal szeretetét, tiszteletét tíz évtizede éli és örökíti tovább. Az énekkarokban sokféle ember található, akár a férfiak, akár a nők, mind a felnőttek, mind a fiatalság soraiban. Talán a misztikus létezés, az elillanó hangzás utáni vágy az, ami összetartja, élteti a kórusokat. Vagy talán abban lelhetünk fel bizonyos optimizmusra, reményt nyújtó fénysugarat, hogy a zene, amit művelnek, az az időszakos együttműködési szándék a szebb teljesítmény iránt, az erőfeszítés a magasabb rendű értékek irányába, fáradozás az öröm elérésére és a mások ebből történő részeltetésében, mind-mind pozitív érték, és tetten érhető tevékenységükben. Természetesen nem állandóan és nem azonos arányban. Sokan be sem tudnának szavakban számolni mindezekről, vagyis sokuknál nem is lenne tudatos a közvetlen élmény. Nem állíthatom, hogy hasonló élményben az élet más területein nem lehet az embereknek részük. Itt pusztán azt kívánom leszögezni, hogy miközben nem hiszem, és nem tartom bizonyíthatónak a zene mindent és mindenkit jobbá tevő hatását, ugyanakkor késséggel elismerem, hogy a zenei tevékenységek jelentős hányadába bizonyítás nélkül is jelenlevőnek ismerem el a felsorolt pozitív értékeket. Számomra a kérdés így hangzik: - Vajon ezek az emberek zenei nevelésük következményeként váltak jobbá, vagy a jobb adottságaik következtében kezdtek zenével foglalkozni? Ok vagy következmény a kérdéses jelenség, ok vagy okozat a jobb ember?

Ünnepeljük tehát a „jobb embert”, az apáról fiúra, idősebbről fiatalra átörökített dal- és emberszeretetet.

Mi az új generáció feladata? Mindezt megőrizni? Olyan kézenfekvőnek, olyan egyszerűnek tűnik ez a feladat, hogy már-már hajlamosak vagyunk könnyedén elsiklani felette, pedig a kóruséneklést vonzóvá tenni igen nehéz és bonyolult feladat, de sokat fáradozunk rajta.

Egy kicsi magyar város 30-35 lakója hétfőnként találkozik, hogy énekeljen, és elfelejtse a politikát, a munkahely kicsinyes gondjait, a családszervezés nehéz feladatait. Énekléssel foglalkoznak. Így vagy úgy valami megszólal. Aztán hazamennek. Kicsit „jobb emberként”? De jó lenne hinni! Fog-e valakit is érdekelni, hogy városában néhány tucat ember boldogabb attól, hogy együtt énekel? Nevelés, nevelés… Aki egyszer belép a próbaterem ajtaján, az már érintetté válik. De vajon lesz-e, aki magától átlépi a küszöböt? A politikai és gazdasági változások a társadalomban, városokban, legszűkebb házunk táján, vadonatúj kihívások sorával szembesítették a Nagymarosi Férfikart. A legnagyobb kihívás az volt és az is maradt, hogy miként reagáljon az énekkar a folytonosan változó körülményekre és igényekre. Kezdetben el sem tudtuk képzelni, hogy micsoda, milyen irányban és hogyan fog változni legszűkebb és tágabb környezetünkben, de egykori célunkat vállalni tudjuk ma is. Otthon akarunk lenni a városunkban – azaz erős társadalmi bázis kiépítésére, megőrzésére törekszünk az itt élő emberek kulturális igényei kielégítésével, szolgálatával, fejlesztésével. Nem titkolt tervünk, hogy a kórus létszámának növelésével, a minőség fokozásával a kórus jelentős társadalmi tényezővé, megszólalásai eseménnyé, elnökségi, vezetőségi tagsága megtiszteltetéssé, támogatása szíves kötelességgé váljék. A jövő útjának tekintjük a fokozatos önállósulást, ennek összes következményével, amely a támogatók és egyéb bevételi források felkutatását éppúgy jelenti, mint a tárgyi és humán források ésszerű és hatékony felhasználását. Szeretnénk ápolni továbbra is a külföldi kapcsolatainkat, mely kórustalálkozókon való részvételt és kórustalálkozók szervezését, rendezését is jelentené.

A szervezés és szakmai háttér megteremtésével új módokat és lehetőségeket keresünk a város zenei életének élénkítésére. Mindennek előfeltétele és alapja a színvonalas szakmai munka. Az új művészi kihívások szakmai irányítása jó kezekben van, és remélem, hogy lesz is. Barátaink közül számosan vállalnak többet, mint pusztán a próbára járást, szereplést.

Befejezésként érdemes még egyszer visszatérnünk az alapítvány problémájára. A Nagymarosi Férfikar működésének előző évtizedeiben az általános körülmények hatására nem lehetett klasszikus értelemben vett társadalmi önszerveződés, amit az egyesületi törvény hiánya amúgy sem tett volna lehetővé. Az előzőekben karnagyokról, fenntartókról és kórustagokról, valamint az énekkari munka résztvevőiről, alanyairól szóltunk, és e képből teljességgel hiányzik a kórusnak, mint választott vezetőséggel működő önszerveződésnek a bemutatása. Hogy az énekkar, mint művészegyüttes milyen tevékenységet folytatott, vagy milyen programokon vett rész, az döntően a fenntartók által nyújtott anyagi lehetőségek vagy a karnagy művészeti elképzelései határozták meg. Mindez – úgy vélem – nem érinti a kórus által elért nagyszerű sikereket, és közösségi élményeket, csupán ténymegállapítás, és értékítélet kíván lenni.

Megállapítható végül az is, hogy a mai újbóli polgárosodás előrehaladásával a Nagymarosi Férfikar elindult a valódi egyesületté válás útján. Ezt azonban csak egy távolabbi mérföldkőtől visszatekintve mérhetjük fel.