1967-től 1969-ig
1967-ben járt először külföldön a férfikar. Egy grevesmühleni (NDK) pedagógus énekkar kórustagja hallotta az énekkar egyik szereplését, megtetszett a kórus műsora, hangulata – így a következő évben meghívták városukba.
A távolság azonban 1300 km. A tetemes útiköltséget csak úgy tudták előteremteni, hogy elvállalta a kórustagság a községi gázcseretelep felépítését, és mivel a német énekkar még ebben az évben viszonozta is a látogatást, egy használaton kívüli üdülőt is rendbe hoztak, ahol elszállásolták a vendégeket.
Hogyan búcsúztatták az énekkart? Valljon erről a krónikás:
„Ha az ember úgy indul útnak, hogy magával viszi egy hálára jogosult, minket önzetlenül támogató község lakosságának igaz jókívánságait, akkor az élményszerzés reményeibe önkéntelenül is helyet kér magának a felelősség, a támogatók tisztes képviseletéért. Ilyen gondolatok töltötték el bensőnket, amikor 1967. jú1ius 26-án gyülekeztünk a Nagymaros-Visegrád vasútállomáson. A túlsó oldalon egy férfi nyújtotta lépteit, mint aki attól fél, hogy elkésik valamiről. Ismerős volt. Bizonyosak voltunk mindannyian, hogy munkától megfáradt testét dalos szíve hozta.
Megható szavakkal lelkesített, s akkor úgy éreztem, hogy ez az ember most látja igazán beteljesedve régi vágyait. A törzs, melyhez tartozott, mely oly sok vihar és megpróbáltatás között mindig újra hajtotta ágait, most meghozta gyümölcsét.
Legszívesebben magunkkal vittük volna, de az élet törvénye ritkán engedi, hogy babért fonjanak maguknak az úttörők, az áldozathozók. Így csak annyit tehettünk, hogy megszorítottuk Maurer Feri bácsi – a régi karmester – búcsúra nyújtott kezét, s magunkban annyit tettünk hozzá: köszönjük!… Apám, aki három fiát és egy unokáját búcsúztatta a hosszú útra, csak ennyit mondott, mikor felemeltük nehéz poggyászunkat:– „Ne hozzatok szégyent Marosra!”
A nagy fellépés napjáról ezeket olvashatjuk feljegyzéseinkben:
Grevesmühlen, 1967. július 29. szombat.
Az északi nyár szokatlan hőséggel terpeszkedett a Keleti-tenger déli partvidékére, és a páradús levegő fullasztóan nehezedett az emberekre. A higanyszál estére alig esett valamit. A főiskola aulájába beszökött a hőség, és ebben a fullasztó melegben gondolataink hazaszálltak. Ott álltunk szemben a megtelt nézőtérrel, és mindnyájan éreztük, úgy kell most énekelnünk, mint talán még soha. Kötelez bennünket mindazok bizalma, akik hittek bennünk, akik segítségükkel, támogatásukkal előkészítettek a nagy útra. Egy pillanatra megelevenedtek előttünk a hazai tájak, láttuk magunk előtt a sok-sok integető kezet, és mintha valami a magyar föld üzenetét hozta volna. A kölcsönös üdvözlés és ajándékcsere után úgy figyeltük a felemelt kart, mely már több évtizede csikart belőlünk hangokat, mintha most láttuk volna először.
– Csak most sikerüljön! – biztattuk önmagunkat, de Feri bácsi nyugodt arcát látva mi is megnyugodtunk. Jobbja és balja egyszerre intett, hogy 1300 km-re otthonunktól magyar, német és orosz nyelven egymás után hangozzék el tizennyolc szám.
Csuromvizesen álltunk a porondon, hogy soha nem tapasztalt fegyelmezettséggel tűrjük az arcunkon végiggyöngyöző izzadtságcseppeket. És ha számba vesszük az idegen környezetet, az idegen nyelvet, a nagy-nagy hőséget, még ma sem értem, hogyan bírtuk. A fiúk mindent megtettek az önbecsülés, a haza, a szülőföld tisztes képviselete érdekében. Valaki felemelkedett a nézők sorából, és hatalmas csokor virággal rontott közébünk. Szálanként osztódott és hullott sorainkra, és elfátyolosodott szemünkben különösen csillant meg valami.
„Ne hozzatok szégyent Marosra” – hallottuk messziről a hangot, és mi nagyon-nagyon boldogok voltunk. Megleltük azt, mit várt tőlünk a falunk, és valahogyan olyan jó volt – magyarnak lenni !"
A grevesmühleni pedagógus énekkar még abban az évben viszonozta látogatásunkat. Ennek tiszteletére versenyt is rendeztek, amelyen a két karnagy, Hernádi Ferenc és Paul Kossakovsky vezényelt.
1968-ban ünnepelte a Felsőgödi Dalkör fennállásának 45. éves jubileumát. Az ennek tiszteletére rendezett hangversenyre a nagymarosi férfikart is meghívták – a kórusbarátság immár 40 éve tartott.